Kiskunhalas város Bács-Kiskun megyében, a Kiskunságban, a Kiskunhalasi kistérségben. Kiskunhalas a Duna–Tisza közi homokhátság legmagasabb részén fekszik. Budapesttől délre 148 km-re, Kecskeméttől 63 km-re dél-délnyugatra, Bajától 56 km-re északkeletre, Szegedtől 55 km-re nyugat-északnyugatra, Szabadkától 45 km-re északra van. Soltvadkertől 16 km található.
Az 53-as számú főúton fekszik. Baja és Szeged felől az 55-ös útról, az M5-ös autópályáról Kiskunmajsa felé is meg lehet közelíteni. A város fontos vasúti csomópont. Áthalad rajta a Budapest-Szabadka-Belgrád vasútvonal. Továbbá itt végződik a Kiskunfélegyházát, illetve a Baját a várossal összekötő vasútvonal is. Ezeken kívül más nagyvárosokba is indul és azokból is érkezik vonat.
Mint azt a város neve is mutatja, halastó mellé települt, kezdetben mocsaras vidék volt. Újkőkori, kelta, szarmata, avar nyomokat is feltártak a régészek itt. Honfoglaló magyarok temetőjét felfedezték a Sóstó mellett. A tatárjárás pusztításai után a lakosságában megfogyatkozott Duna-Tisza közére kunok települtek.
1290-ben a nomád pásztorkodást folytató kunok kiváltságokat kaptak, s a megalakuló hét kun szék egyik törvénytartó helyévé vált. A kun Csertán nemzetség és Halas-szék központja lett. 1347-ben már utalnak rá, de Halas nevét először 1366-ban említette oklevél. 1390-ben búcsújáróhely lett. 1408-ban Luxemburgi Zsigmond is járt itt. 1439-ben említették először városként a települést.
1436-ban városi szabadság birtokába jutott. 1492-ben a monda szerint itt verte szét Kinizsi Pál a legendás, de akkor már fosztogató, szétzüllött Fekete sereget.
A török hódoltság idején a krími tatárok kétszer (1566, 1596) is elpusztították Halast, bár khász városként némi mentelmet élvezett. Először a törökök telepítették újra, 1569-ben, mert szükségük volt az adófizetőkre. A város lakossága időközben reformátussá lett.
A tizenötéves háború pusztítása után 1626-ban főként Baranya vármegyeiekkel telepítették újra. 1663-ban a törökhöz igyekvő I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem itt éjszakázott. 1664-ben a debreceni kollégium alá tartozó református iskola létesült itt.
A törökök kiűzése után berendezkedő Habsburg-hatalom nemcsak a tisztán református lakosságú város egyházi ügyeit korlátozta, hanem az általa igazgatott Jászkun kerületet is. A Habsburgok 1702-ben a Német Lovagrendnek zálogosították el a Jászkun Kerületet.
1703. október 5-én a Rákóczi szabadságharc egyik legvéresebb csatája zajlott le itt. Mintegy 234 kuruc halt meg Deák Ferenc ezereskapitány vezénylete alatt, de a rác-labanc had vezére, Johann Kyba is halálos sebet kapott, így mindkét sereg elvonult a csatatérről. Ennek emlékére 200 év múlva Magyarország első köztéri kuruc szobrát állították fel a városban.
1753-ban Kiskunhalas térségében itt került sor az utolsó boszorkányégetésre.
Az elzálogosított régió 1731-től a Pesti Invalidusház birtoka lett. A jobbágysorba került jászkunok 1745-ben megszerezték a megváltakozás (redemptio) jogát, ezután tekintélyes összeg megfizetése ellenében visszanyerték kiváltságaikat és szabadságaikat.
A tanyai kirajzást elsősorban a bevándorlók kezdték meg. Ez kedvezett a kialakulóban lévő betyárvilágnak, amely a 19 század közepére, második felére érte el a tetőpontját. 1753-ig itt volt a Kiskun kerület székhelye, a kiskun kapitányok innen irányították a kerület életét. Amikor 1753-ban Félegyháza mezővárosi rangot kapott, a kapitányság oda költözött. Mária Terézia idején 60 római katolikus pásztor- és parasztcsaládot telepítettek a városba, akiknek hamarosan plébániát is emelt a királynő, ezzel a város felekezeti egysége megszűnt. A 18. század második felében érkeztek a településre görögök (balkáni népek), cigányok, zsidók, evangélikusok. A korábban színmagyar református település etnikai, vallási képe a 19. század elejére jelentősen megváltozott, illetve létszámában is jelentősen megnövekedett. Új városrészek jöttek létre, új temetőket kellett kimérni, és a földkérdés is egyre növekvő problémává vált.
Kiskunhalas az 1871-es községi törvény alapján 1872-ben rendezett tanácsú várossá alakult, majd amikor a Jászkun kerület az 1876-os megyerendezés során megszűnt, a Kiskunság nagy részével együtt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye része lett. Első polgármestere dr. Vári Szabó István jogász volt. A dualizmus korában tovább fejlődött és változott a település gazdasági és társadalmi képe. A kapitalista gazdálkodás vált jellemzővé, bankok, nagyvállalkozások kezdték meg működésüket. Emellett a kulturális és egyesületi élet is fellendült. A 20. századra a római katolikusok váltak a legnépesebb felekezetté. Az első világháborúban nagy vérveszteséget szenvedett el a város lakossága. A két világháború között erős visszaesés, majd lassú növekedés jellemezte a várost, mely az összes többi rendezett tanácsú városhoz hasonlóan 1929-ben megyei város lett a közigazgatás országos átszervezésével összefüggésben. A második világháború során a legnagyobb veszteségeket a többszöri sorozások utáni emberveszteség, a helyi zsidók deportálása és egy részének elpusztítása, majd 1944. október 23-án a szovjet megszállás okozta a halasiaknak.
Az 1945 után nagy kiterjedésű határában több község önállósult (1947-ben Pirtó, 1952-ben pedig Balotaszállás, Imrehegy – ez részben Kecel határából is –, Kunfehértó és Zsana), ezzel területe mintegy felére csökkent. 1972-ben korábbi pusztáinak egy részét, Bodoglárt és Tajót Kiskunmajsához csatolták, ennek eredményeképp a város területe ismét negyedével csökkent, eredeti területének alig több mint harmadára. Az 1950-es megyerendezés során az újonnan alakított Bács-Kiskun megye része, egyúttal a szintén ekkor alakított Kiskunhalasi járás székhelye lett a város. Az államosítások, a földreform, a kollektivizálás megváltoztatta a város arculatát. 1956 októberében tüntetések, munkástanácsok, forradalmi bizottság létre jötte, sortűz jelezte, hogy a halasiak is elégedetlenek az addigi politikával. A forradalom és szabadságharc idején, 1956. november 1-jén itt tartottak egyedül az országban demokratikus szavazást a helyi alapszervezettel rendelkező pártok között, az FKgP 76%-os győzelme mellett.
Iparosítása az 1970-es évektől vált nagyobb arányúvá; a feldolgozóipar lett a helyi gazdaság legjelentősebb ágazata. A feltárt kőolaj- és földgázlelőhelyek szintén hozzájárultak a város fejlődéséhez.
1983 végén az egész országban megszűntek a járások, így az 1950-ben alakított Kiskunhalasi járás is.
Halas nevét világszerte ismertté tette a csipkevarrás, melynek megteremtői Dékáni Árpád és Markovits Mária voltak.
2001-ben a város lakosságának 95%-a magyar, 4%-a cigány és 1%-a egyéb (főleg szlovák és német) nemzetiségűnek vallotta magát.
Forrás: wikipédia
