Lajosmizse város Bács-Kiskun megyében a Kecskeméti kistérségben. A város Bács-kiskun megye északi részén, A duna-tisza közi homokhátság északi részén, Kecskeméttől 17 km-re északnyugatra terül el. A város szinte teljes egésze homokra települt. Lajosmizse külterülete részben még homokhátság eredeti felszíni formáit őrzi, számos kisebb homokdűnét és homokhátat láthatunk, amelyek az uralkodó széliránynak megfelelő északnyugat-délkeleti irányba rendeződve szelik át a tájat. A magasabban fekvő dűnesorok között számos apróbb tó, illetve mocsár húzódik meg.
A város az M5-ös autópályán vagy az 5-ös főúton csatlakozik Magyarország fő közlekedési hálózatához. Vonattal a 142-es számú, Budapest–Lajosmizse–Kecskemét-vasútvonalon érhető el, amelynek a kecskeméti, illetve budapesti előváros forgalmat bonyolító szakaszai között Lajosmizse az átszállóállomás.
A címerpajzs kék alapszíne az idő- és térbeli végtelenséget hivatott kifejezni. A kék egyben a transzcendencia színe is, jelzi, hogy a középkori Mizse településnek már volt kőtemploma. A zöld szín a hajdani ligetes legelőket, pusztákat idézi. A két harcias oroszlán felidézi, hogy hajdan a város két településből állt (Lajos és Mizse). Az oroszlánok által tartott Jászkürt (más néven Lehel kürtje)a lakosság etnikai összetartozásának,a jászok függetlenségének és szabadságvágyának jelképe. A két csillag a katolikus és a református hitközséget emeli ki. A címer tornasisakja az elmúlt ezredév, különösen a két világháború hősi halottaira és áldozataira emlékeztető memento, a korona pedig az önállóság, a helyi autonómia, az önkormányzatiság beszédes érzékeltetője. Az ötágú arany sisakkoronából a címerkép bal oldali, jobbra forduló oroszlánja növekszik, jobb mancsában tartja az említett Jászkürtöt.
Régészeti leletek bizonyítják, hogy a térség már a bronzkortól kezdve lakott volt. Kelta, avar és a honfoglaló magyar régészeti anyag tanúsítja, hogy milyen fontos volt ez a homokos legelőkkel és szikes tavakkal tarkított föld a népvándorlás idején.
A környéken a tatárjárás után betelepedett kunok létesítettek először településeket Mizse-szállás, Lajos-szállás és Bene-szállás néven. Ekkor már írott források is előbukkanak Mizseszék, majd Kunmizse és Lajosszállás (Lajosülése) nevekkel. A török uralom fél évszázadon keresztül megkímélte Lajos és Mizse kunjait. A halmozottan nehéz, kettős adózást és a háborúk zivataros évtizedeit azonban a kis falvak nem bírták átvészelni. Először Bene, majd 1594-ben Lajos és Mizse is elnéptelenedik.
A török kiűzését követően a pusztákat a Habsburg-ház önkényesen használta, adta-vette. De a tudatos jászok és kunok elérték, hogy 1745-ben megválthassák pusztáikat -ezt nevezték Redemptio-nak.
Ekkortól kezdve 1876-ig Lajost, Mizsét és Benepuszta felét Jászberény birtokolta. A jász gazdák először csak nyaralóknak, nyári kerteknek és legeltetésre alkalmas területeknek használták a pusztai birtokokat. Jászberény, mintegy hasznot látva a sok utazásból, három csárdás és egy vendégfogadót építtetett. Ez utóbbi lett a nevezetes Földeáki Csárda,[3] mely évekkel ezelőtt még polgármesteri hivatal épülete volt.
Lajosmizse látképe légifelvételről
A leendő új települések magjait a jászberényi tanyás gazdák, pásztorok, pusztacsőszök, csárdások, pusztabírók és agrármunkások alkották, akik már az 1800-as évek elején pusztaiakká váltak az által, hogy egyre több időt voltak kénytelenek birtokaikon tölteni.
1877-ben Lajos, Mizse és Bene egyesültek és így létrejött Jász-Lajos-Mizseközség.
A községet alapító katolikus jász telepesek mellé 1877 után Cegléd, Nagykőrös és Kecskemét környéki (részben református) letelepedők érkeztek. Megtelepedtek még kisebb csoportok Dabasról, Örkényből, valamint zsidó kereskedők és cigányok. Bár Lajosmizsén nem volt nemesség, a lassan kiépülő nagybirtokrendszer (Geréby, Mizsey, Bartal, Kláber, Tarnay, Ricsováry) sok munkást és napszámost igényelt. 1890-ben már 7000 lakosa volt, ehhez jönnek még a közeli tanyák lakosai.
A 20. század elején Benepuszta önálló település lett Ladánybene néven. 1902-től viseli a Lajosmizse nevet. Ekkor a nagyközség már virágzó kertészkedő-földműves település (1910-ben már 9000 lakosa van, a 30-as években 11 000 fő).
A római katolikus templom 1896-ban, a református 1902-ben épült fel közadakozásból. A Szagri József által alapított polgári iskola 1932-ben kezdte meg működését. 1899-ben egy kis zsidó templom is épült, de ezt a második világháború után államosították, majd lebontották.[4]
1986-ban az addig Lajosmizséhez tartozó Felsőlajos önálló község lett.
1993 óta város. A lakosság többsége a jászsági telepesek leszármazottja.
2001-ben a város lakosságának 99%-a magyar, 1%-a egyéb (főleg német és cigány) nemzetiségűnek vallotta magát.
Forrás: Wikipédia
